Az elmúlt néhány nap csak úgy elsuhant mellettem, nem nagyon volt energiám vagy időm leülni blogolni. Tudjátok, ZH-k, dogák, ja, plusz betegség. (Ja, és internet-szolgáltató váltás miatt korlátozott net - mindenkinek ajánlom, felér egy önismereti tréninggel, amikor rájössz, hogy konkrétan függő vagy, mert mindig be van előtted kapcsolva a facebook, meg az ez meg az, és nézd már azt az érdekes videót!... és de aranyos cicás képek, és... Szóval igen, egy kis megvonás néha nem árt...)
De nem erről akarok ma írni. Még az internet-megvonás előtt olvastam egy nagyon érdekes, és végtelenül őszinte blogbejegyzést a vitáról. A címe (magyarra lefordítva) 8 dolog, amit a versenyvita tanított meg és nem az egyetem. A lány, aki írta, maga is vitázik, és végigolvasva a 8 pontot rájöttem, hogy igazából mennyire tényleg igaza van, mert a vita pont ezt teszi az emberrel, ráadásul nem csak egyetemekre vonatkoztatható, hanem bármilyen oktatási intézményre, középiskolára is.
És ezt a bejegyzést olvasva tudatosodott bennem az, hogy ugyan leírtunk egy csomó mindent a vitáról, a különböző formátumokról, hogy milyen készségeket fejleszt, meg azt is, hogy mi magunk vitáztunk, de azt nem, hogy személyesen mindezt hogy éltük meg. Három dolgot emelnék ki, amit a vitázás adott nekem, három dolgot, amit leginkább átélni lehet, elmagyarázni kevésbé.
Az első versenyvitám már majdnem négy éve volt, a "jutalomjátéknak" indult Vita-csata versenyen. Hat Európai Uniós tételmondat, két nap alatt öt vita, előtte úgy másfél hónap felkészülési idő, a mi kis csapatunk azonban korábban nem hallott a formális vitáról, Karl Popperről meg végképp nem, és az EU-ról is csak annyit tudtunk, amit általánosban elmondtak nekünk kb. 10 perc alatt föci órán (törin már nem jutott rá idő...). Az a másfél hónap úgy telt, hogy kutattunk, tanultunk, megtanultunk érvelni, rögtönözni. És kinyílt a világ. Rájöttünk, hogy nem csak mi vagyunk, meg a gimink, meg a városunk, hanem van világ. Ahol történnek a dolgok, aminek mi is a részesei vagyunk. Illetve nem, mert nem foglalkoztunk vele. De ezután elkezdtünk figyelni, és már nem csak bólogattunk, amikor olvastuk a híreket, vagy néztük a TV-ben, hanem elgondolkodtunk rajta, hogy miről is van szó, tényleg úgy van-e, ahogy mondják. És rájöttünk, hogy tök jó - ha csak egy kis szeletkéjét is - de megérteni a világnak, legalább azt a részét, ami ránk vonatkozik.
És akkor ott voltak maguk a viták. Először persze rettenetesen féltünk, ki kell állni, 5-6 percet beszélni egy témáról, amiről néhány héttel korábban azt se tudtuk, mi... Aztán elkezdődött a vita. Bevallom, az első vitából nem sokra emlékszem, csak az érzés maradt meg. Hogy ez jó! Hogy kiállok beszélni, és meg tudok szólalni. Hogy az ellenfél reagál rám, és azt érzem, tényleg meghallgatnak. Hogy a bíró a hibákat nem úgy mondja el, hogy összetöri a kis lelkecskémet, hanem úgy, hogy abból tanulhatok. Az első versenyünkön nem vesztettünk egy vitát sem, persze ettől a fellegekben voltunk. Aztán eljött a bűvös első vereség, de tudjátok mit? Még az is jó volt! Hihetetlen, mi? Azelőtt én sem mondtam volna, hogy vesztek, és fülig ér utána a szám. Pedig igen, mert egy jó vitának nincsen valódi vesztese, de tényleg. Megosztottad a gondolataidat, meghallgattad a másikat, a keresztkérdésben egymásra mosolyogtatok, amikor már mindketten tudtátok, hogy mire mennek ki a lánckérdések... Ezt át kell élni.
A harmadik, legfontosabb pedig a csapat. A csapat, akikkel vitáról-vitára egymás mellett érveltek, vállvetve hozzátok a bizonyítékokat, pacsiztok, amikor a másik elmondta a beszédét, szorongatjátok egymás kezét az eredményhirdetés előtt. És az a csapat, akiknek a körébe kerültök, amikor elkezdtek vitázni. A regionális, országos versenyeken, táborokban tök jó fej emberekkel találkozhatsz, akik talán teljesen mások, mint te vagy, és csak egy közös van bennetek: a disputázás. És ez elég, hogy összehozzon titeket, hogy elinduljon a beszélgetés, amiből aztán országon átívelő barátság alakul ki. És jó érzés egy nagy csapat része lenni, ahol mindenki ismer mindenkit, mindenki tegez mindenkit (igen, a tanárokat is!), és akikkel biztos mindig tudsz majd egy jót beszélgetni, nevetni, vagy éppen egy másik versenyen fogtok összefutni, és ott sem "ellenségek" lesztek, hanem versenytársak.
Na jó, így visszaolvasva a blogot, egy kicsit nosztalgikusra és csöpögősre sikerült vennem a hangot. Nem baj, nem írom át. Mert bizony mindezt megadja a disputa. És ezeket az élményeket szeretnénk átadni azoknak, megosztani azokkal, akik csatlakoznak a kis vitakörünkhöz, a SzEDiK-hez! Igen, itt a várva-várt, elmaradhatatlan reklámozás. Nem lehet kihagyni. De tényleg, ezeket, amiket felsoroltunk, nem csak a versenyvita adja meg, hanem a közösségi vita. Sőt, az még közvetlenebb hangvételű, könnyebb lelazulni, és csak a vitára koncentrálni.
És igen, az első találkozó még mindig november 25-én este 8 órától lesz, és igen, még mindig várjuk a jelentkezőket.
Jó éjt! És esküszöm, legközelebb valami lazább témát választok, lehetőleg valami vicceset... Várjunk csak, holnap ragasztgatjuk a plakátokat, mhm...
Sári
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése